A magyar agrár-élelmiszerbiznisz korszerű stratégiája - Miért vagyunk önmagunk ellenségei? (1. rész)
Az elmúlt 15-20 évben a mezőgazdaságunk és élelmiszeriparunk – a felelősök megnevezését mellőzve – az évszázados hagyományokhoz képest leszálló tendenciát mutat. A termelési költségek folyamatosan nőnek, a minőségi mutatók viszont nagyon rapszodikusak. Így nem csoda, hogy az állattenyésztés is mélyrepülésben van. Túlzottan ragaszkodunk az iparszerű termelés maradványaihoz (egysíkú a gazdálkodás) és a terület nélküli nagyüzemi állattartáshoz. Ugyanakkor az ezt kiszolgáló biológiai alapok (kalászos gabona, kukorica, GM-szója stb.) többsége a 60-80 éve létrehozott fajták legújabb kori kombinációi, citogenetikai beavatkozások, illetve a nem nemzetség-azonos fajok transzgénikus beviteleinek eredményei. A következmény: alkalmazkodó-képtelen, nagy költségigényű, a fenntartható gazdálkodásnak ellent mondó fajták előállítása. A rendszerváltást megelőzően világszinten is példaértékű volt a gazdálkodásunk. Ma már szépséghibának vehetjük, hogy az akkor még olcsó inputok nem jelentettek problémát. A gondok először a második energia-árrobbanással (80-as évek első fele) kezdődtek. Hirtelen nagyon drágává váltak a felhasználásra kerülő input anyagok és a klímaváltozás is ekkor vette kezdetét. Mindezek az ország agrárgazdaságát felkészületlenül érték. A rendelkezésre álló növényi genetikai alapok, a közgazdasági szabályzók, egyéb termelést befolyásoló tényezők nem követték a változást. Ennek eredménye, hogy a 90-es évek elejétől folyamatos válságban van az agrárgazdaságunk, amit a rosszul kivitelezett re- és privatizáció csak fokozott. Sőt az addig beváltnak tartott termesztési-termelési technológiai paradigmák felülvizsgálatával senki sem foglalkozott.
Agrárválságunkat elmélyítő közvetlen társadalmi események
Az uniós csatlakozás és a multik
Az uniós csatlakozásig a fent vázolt problémák már jelen voltak, amit a csatlakozás csak fokozott. 2004 május elején eufórikus hangulatban csatlakoztunk az Unióhoz. De milyen Unióhoz? Tudvalevő, hogy az Unió elődjei (kezdetben a Montánunió, majd a Közös Piac) a háború utáni újjáépítésre szerveződtek, elsősorban a francia és német piac egységesítése érdekében. Azt integráció mélyülésével (belép a mezőgazdaság, a vám és az atomenergia) az alapító hat tagállam 1957. márc. 25-én a Római Szerződéssel életre hívja a Közös Piacot, az Unió közvetlen elődjét. A technikai háttér zömét a németek adták, a franciák főleg az alapanyagokat. A belgák és hollandok a kezdetben csak töredékerőt képviseltek. Az igazi haszonélvezők pedig az olaszok voltak. A 60-as években a naturális mutatók terén a termelés meredeken kezdett emelkedni. Beköszöntött a jólét Nyugat-Európába. Ezeket észrevéve az amerikaiak gondoltak egy merészet: a magántulajdon szentségének védelme mögé bújva megkezdték a legújabb kori neokolonializmust, a multinacionális terjeszkedést. A mezőgazdaság területén elhitették a franciákkal, hogy a levédett kukorica vonalaik nagyon jók, csak azt alkalmazzák, amit ők javasolnak. Így kiépítették nemzeti cégeik európai leányvállalatait, amivel megszülettek az első termelői multik. Gyorsan kezükbe került a takarmány-, hús- és olajipar jelentős része. Ezt később a dánok úgy védték ki, hogy az addigi szövetkezéseiket megerősítették, amit a franciák is próbáltak követni, de jelentős késéssel és kevésbé eredményesen. Az Unió elődjébe már betelepült termelési alapokkal foglalkozó amerikai multik kezében összpontosult a vetőmagszektor, erő- és munkagép-, növényvédőszer-, műtrágyaipar, de még a növényolajipar jelentős része is. Ezután a sok termelői kifogásra és panaszkodásra a Közös Piac megtette az első védelmi intézkedéseket; területalapú támogatások, exportszubvenciók, lefölözések stb. Mindezek azt szolgálták és szolgálják ma is (már ami megmaradt belőlük), hogy a termelők és nemzeti feldolgozók valamennyire életképesek maradjanak. Megerősödni és főleg meggazdagodni, még a multik érdekeit kiszolgálók sem tudnak. Talán azok tudnának akik nemzeti összefogással valami forradalmian újat és főleg jobb dolgot lennének képesek a köz javát is szolgálva nyújtani. Magyar szempontból utólag nézve a csatlakozás „felemelt kézzel” történt. Nem volt semmiféle agrár-érdekérvényesítés. A kereskedelmi hálózatok gyorsan eluralták – az áruk szabad áramlása jegyében – kiskereskedelmünket. Így a magyar agrártermékek forgalma erősen visszaesett, vagy nyomott árakon realizálódott. Az Unióba már betelepült termelési alapanyagokkal foglalkozó multik pedig megkezdték magyarországi előrenyomulásukat. A 25%-os arányt „kiharcoló” területalapú támogatás mellett az egész piac átengedése, az élelmiszer-feldolgozó rendszer átadása hazaárulásnak tekintendő.
Áltudományos, „l’art pour l’art” és „tudományos” magatartás
A mezőgazdasági alapanyag-termelésben nincs olyan ismert forradalmi újdonság, ami előremutató lenne. Ezért is próbálkoznak a genetikai módosításokkal, közel sem nemzetség azonos GMO-növényekkel, médiaszinten hozzárendelve a biotechnológiai forradalmat. A genetikának még csak a kőkorszakában vagyunk, mégis feje tetejére állt biológiában a tudományos gondolkodás. A megfigyelés-kísérlet-elemzés-következtetés egysége helyett a hipotézis-igazolás-alkalmazás követelménye dívik. Téves neoliberális nézet az, hogy a tudományos kutatás érdekeit ugyanúgy kell figyelembe venni, mint a lakosság vagy az agrárvertikum együttes érdekeit. Azaz a kutatás szabadsága mellett sem lehet annak megfordíthatatlan következményeit – korlátozások nélkül – a társadalomra és az élővilágra zúdítani. A jelenlegi géntechnika figyelmen kívül hagyja az ökoszisztémát, így az élővilág törvényszerűségeinek nem felel meg, következésképpen nem is eredményezhet az emberiség számára sikert. Ennél veszélyesebb üzem az élővilág számára jelenleg nincs! Ugyanis reprodukálni képes önmagát! Egyedül csak és kizárólag az ipari célú – melyek nem kerülnek a táplálékláncba – felhasználásnak lehet létjogosultsága, de csak akkor, ha a termesztés során a környezet szennyezése 100%-ban kiküszöbölhető. Miért is kell a GMO? Az olyan transzgénikus élő szervezetek esetében, amelyeknél a beültetett genetikai anyag a befogadóval még nemzetségbeli kapcsolatban sincs tökéletesen evolúció ellenes eljárás. Csak a kiagyalóik üzleti érdekeit szolgálja, alátámasztva intellektuális, de áltudományos érveléssel. Ezekről a szervezetekről, főleg a növényekről az előállítóik megpróbálják elhitetni – ha egyáltalán képesek –, hogy jobbak, mint a természet vagy a klasszikus nemesítéssel szelektált változatok. ( A természetnek rengeteg ideje volt a kiválogatásra, melyet az ember újrahasznosíthat). A GMO-szervezetek mind védettek, az oltalmi fajták kizárólagos tulajdonlással. Hol van a legtöbb GMO-termelés? Az USA-ban, Argentínában, Brazíliában. Ezek az országok európai mércével mérve hatalmasak és rendkívül alacsony a népsűrűségük. Az európai átlagnak 1/6-a, 1/8-a; itt sokkal többen élünk, az ott már jelentkező káros hatások nálunk sokkal gyorsabban és erőteljesebben nyilvánulnának meg. A kutatóhelyek – ha államiak – többsége az eseményeket követő. Megpróbál versenyben maradni úgy, hogy alkalmazza az „új” kutatási eredményeket. Ott nincs igazi érdekeltség, sem megfelelő fizetés csak status, amit félt a legutolsó nemesítő is. Így természetesen átütő eredmény sem várható. A magánkutató helyek többségénél talán van érdekeltség, de az a kutató-nemesítő nem nevezheti magát nemesítőnek – legfeljebb csak jól fizetett szakalkalmazottnak – aki az evolúciót megerőszakolva, a természet törvényeivel szemben próbál (ezért kerül sokba a GMO) eredményre jutni. Ideig-óráig sikerülhet (ha hagyja a társadalom), mert a természet tehetetlenségi nyomatéka még(?) hatalmas, az emberi hiszékenység pedig korlátlan. Ezért tudnak a GMO-fajták működni – ha nálunk jelenleg nem is – fajtánként 8-12 évig. Ezalatt mindig bebizonyosodik, hogy semmi nem volt igaz a meghirdetett előnyökből, viszont a termelők már képtelenek kilépni a „mókuskerékből”, ugyanis tönkretették a környezetüket (argentin, brazil, spanyol és USA-beli példák). Az a kutató-nemesítő aki veszi magának a fáradtságot, hogy pl. a génbankokból begyűjtött biológiai anyagokat áttanulmányozza és utána majd helyesen(!) döntve valamely vonalból elindít egy fajtának való anyagot, csak egyet, nem többet, legalább 12-15 éve rámenne. Ezt felvállalni csakis az képes akinek van viszonyítási alapja, a hatalmas lexikális tudásán felül intuíciója, valamint végtelen türelme és ereje mindehhez. (Azért voltak sikeresek és eredményesek a XX. század eleji magyar nemesítők, mert szinte mindegyik több ezer holdon gazdálkodott, azaz gazdatiszt vagy intéző volt, volt viszonyítási, összehasonlítási alapjuk; (A jelenleg túlhangsúlyozott labortechnikákra nem volt szükségük.)
Tudati érdektelenség, beszűkülés
Ahhoz az Unióhoz csatlakoztunk amely tagjainak többsége sok-sok éven keresztül az agrárgazdaság építése terén az USA-n kívül minket tekintett etalonnak. Mi meg hagytuk magunkat leépíteni és kizsigerelni! Ez volt az Unió célja, a versenytárs kizárása! (Alapvetően ez történik már 450 éve.) A csatlakozással koncot vetettek felénk (lásd a 25%-ot), és mi ennek ellenére lojálisak vagyunk velük szemben. Ez lenne a megoldás? A támogatásokért való sorbaállás? Mikor kellett a magyar agrárgazdaságnak ilyen mértékű támogatás, főleg, ha az élelmiszeripar is nemzeti kézben volt? Régebben az állam látta még az egység fontosságát, a magyar nemzeti érdek prioritását (sőt még az Osztrák-Magyar Monarchia is). Az élelmiszertermelés és ellátás alakítására való törekvés nemzedékek és országok stratégiai programja volt és kell, hogy maradjon ma is. Főleg, ha minden természeti adottság a rendelkezésre áll. A liberalizmus csak ez után következhet! Az amerikai, angol, francia, német stb. példák mind ezt bizonyítják. A később csatlakozó országokat továbbra is másod-harmadrendű államoknak fogják tartani, ha időben és érdemben nem teszünk ezen beállítódás ellen. A „törzsországok” miért hiszik így? Mert „jól sikerült” megnyilvánulásaikkal (politika, média, stb.) elhitették saját állampolgáraikkal a felsőbbrendűségüket – ami még rosszabb, hogy velünk is –, így beépíthették a kishitűséget lényünkbe. Ezért ne csodálkozzon senki azon, hogy az elmúlt 15-20 évben a válság egyre mélyül. Mélyül gazdasági, tudati és nevelés-oktatási téren egyaránt!
A változtatást kikényszerítő szükségszerűség
Magyarország természeti adottságai elsősorban a különböző fajú kalászos gabonák termesztésére, halászatra és az ártéri rét-legelő gazdálkodásra alkalmasak. (A természet nem véletlenül hozta létre az amerikai kontinensen a kukoricát, a monszun övezetben a rizst és Kis-Ázsiában - a legszárazabb klímához – a kalászosok fontosabb fajait.) Ebből következően az ezen ágazatokra épülő feldolgozóipar lenne az adekvát. Teljesen felesleges és egészségügyileg is káros öt-hatszoros „ökológiai lábnyommal” rendelkező termelvényeket az országban forgalmazni. Ugyanis az egészséges élelmiszer szűkös volta szigorúan korlátozott ideig viselhető el. Világszinten jelenleg miért a magyar népesség az egyik legbetegebb? Miért a sok allergia? Nem a stressz az oka! „Ételed az életed!” vagy „Azzá leszel amit megeszel!” Tartják a régi mondások. Az agrár javak legfontosabbika az élelmiszer, mely elsődleges szükségletek kielégítésére szolgál. A kereslet kielégítése nem helyettesíthető más fogyasztási cikkel, több ipari jószággal vagy egyéb szórakoztató szolgáltatással. Az élelmiszer-alapanyagok előállítása nem oldható meg a Föld egyik vagy másik, illetve néhány pontjára szűkítve (mint ahogy a WTO-ban, az Európai Bizottságban stb. egyesek gondolják), hiszen a világ lakosságának döntő része ma is közvetlenül vesz részt a termelésben, melyen az mit sem változtat, hogy több technika áramlik a rurális térségekbe. A 70-es években a Római Klub ezredfordulóra szóló előrejelzéseiből szinte semmi nem valósult meg. Az éhezők és hiányos táplálékban szenvedők száma csak gyarapszik (minden ötödik ember), az emberi környezet állapota romlik, az élővilág pusztul. E negatívumoknak tekintendő globális tendenciák némelyike szűkebb környezetünkben is érezteti hatását. Ennek eredményeképpen hazai viszonylatban közel kettő évtizede jelentek meg újabb és újabb koncepciók a pozitív irányú elmozdulást illetően. Mindegyik a szerzője által vélt főbb agrárgazdasági célokat jelenítette meg a válság leküzdése érdekében. Visszatekintve, többségük csak a meglévő helyzetet próbálta foltozgatni, az újabbak már szigorúan az EU-koncepcióba ágyazva, a KAP irányelveit mereven követve. A koncepciókban a vidékfejlesztésnek van esélye a megvalósulásra (szinte csak támogatásokon keresztül). A fenntarthatóság szó jelentése problémákat vet fel (mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja), ugyanis a klasszikus fenntarthatóság a víz-, levegő-, környezet-, talaj-, élővilág stb. megőrzését és jobbítását jelenti a jövő nemzedékei számára. („A világot az utódainktól csak kölcsön kaptuk”.) Az alternatívákra és versenyképességre utaló buzdítás csak általános és az eseményeket követő. Az igazi változást eredményező tendencia nem érhető tetten. Az útkeresés jellegű stratégiai célkitűzések sehova sem vezethetnek, ha csak óhajok szintjén jelennek meg és nincs mögöttük cselekvő akarat. Nem szükségszerű, hogy az akarat politikai jellegű legyen, bár úgy jobb és főleg az ágazat szempontjából hatékonyabb. Valószínűleg azért nincs cselekvő akarat, mert az óhajokhoz jelenleg nem társítható publikusan semmi olyan konkrét adat, tény átütő erővel bíró gazdasági újdonság ami bizonyíthatóan célszerűbb és jobb az eddigi paradigmánál, elfogadott megszokottnál, így kihathat az agrárgazdaság alapjaira. Mindez azt jelenti, hogy nincs információ arról, hogy amit az ország agrárgazdasága végez, azt konkrétan hogyan lehetne hatékonyabban, lényegében 20-30%-kal olcsóbban megvalósítani. Ez lenne az igazi teljesítmény! Ha valaki ilyen javaslattal, sőt módszerrel rendelkezik valószínű, hogy még így is nehezen találna társakat („magyar betegség”?). Pedig a megvalósítás érdekében szerveződhetnének vertikális integrációk, vagy zárt termelési láncok. Lehetséges, hogy az állam is (most már) támogatná a megvalósulást, talán még az élére is állna, mert az egész társadalom nyilvánvaló érdekének látszik. A világ fejlettebb régióiban és nálunk is a kalászos gabonára (cereáliák) épülő élelmiszeripar lényegében évtizedek óta változatlan felállásban működik. (Nálunk sok és szétaprózott a termékpálya szereplőinek köre, megosztott vagy nincs érdekérvényesítés, a résztvevők érdekeltsége ellentétes.) A változás mindössze a tulajdonosi szerkezetben, valamint a tulajdonlás jogállásában következett be. Az agrárbiznisz értékkibocsájtása több mint 60%-ban a kalászosokra, az ezeket felhasználó állattenyésztésre, malom- és sütőiparra épül. Az agrártermelést már elég régóta a magas költségszint jellemzi. Ugyanakkor a minőség nem annyival jobb, mint amennyivel drágább. A növénytermesztés nem képes szabadulni a drága input anyagok jelentős részétől (agrárolló). Az állattenyésztést legjobban meghatározó költségtényező a takarmány költsége (60-70%), ami a növénytermesztéstől függ; az összes többi költsége másod-harmadrendű, de mivel széles a skálájuk a figyelem zöme ezekre irányul. Ezért a termesztés/termelési technológiákban paradigma-váltás szükséges.
Közelmúltunk és jelenünk búzatermesztési paradigmái:
Az európai búzatermesztés három irányú:
nyugat-európai – lényeg a sűrű állomány, sok műtrágya és növényvédőszer alkalmazása, gyakori fajtaváltás, igen sok fajta, ebből adódóan drága termelés, magas termésátlag és gyenge minőség (10-12% fehérjetartalom, még takarmánynak is alig való). Ezért kell a takarmány-alapba a 80%-ban génmanipulált szója, argentin napraforgódara, szárított gabonatörköly a bioetanol kinyerése után (DDGS), mindez az óceán túloldaláról. Importorientáltság
magyarországi – továbbra is lényeg a sűrű állomány, elég sok műtrágya és növényvédőszer, okszerűtlen földművelés, helytelen vetésforgók, gyakori fajtaváltás, nagyon sok fajta = elég drága termelés, hullámzó termésátlag (3,5-5 t/ha), évjárattól és kevésbé a fajtáktól függő jó-közepes-gyenge minőség (11,5-14% fehérjetartalom). Önellátás és exportkényszer
balkáni, kelet-európai – középsűrű, vegyes tőállomány, kevés műtrágya és növényvédőszer alkalmazása, elég lassú fajtarotáció, viszonylag kevés fajta, olcsó termelés és gyenge termésátlag, igénytelen gazdálkodási szint, jó-közepes minőség. Lényegében önellátás, évjárattól függő export (import)
Az amerikai búzatermesztés lényegesen eltér az európaitól. Alapelve: elég a 3,0-3,5t/ha átlagtermés (sőt Kanadában csak 2,6t/ha), a minőség mindig legyen kiváló (lényegében az is), kevés a ráfordítás, ebből adódóan a termelési költség 25-30%-kal olcsóbb a magyarnál. Sokkal lassúbb a fajtarotáció és kevesebb fajtával foglalkoznak, mint Európában. A fajtáik standardjai a 70-80 éve kialakított fajták. A búzák fehérjetartalma13-15,50% közötti, a nedvessikér-tartalom 32-36%. Önellátás és exportorientáltság.
Megállapítható, hogy a hiányos búzaismeretek miatt a paradigmák közel sem egyformák. Magyarország alapjaiban a nyugat-európai utat próbálja követni (azaz „intenzív” gazdálkodást folytatna), viszont az egyre sűrűsödő szélsőséges időjárási hatásokat a jelenlegi gyakorlatával nem tudja kiküszöbölni. Csak a malom- és sütőipar igényeire koncentrálunk, ami már egyáltalán nem az egészséges élelmiszer előállítását célozza meg (lásd a rendkívül sok adalék felhasználását, a teljes őrlés nagyfokú hiányát valamint a termelés során alkalmazott kemikáliák mennyiségét), takarmánybúzának pedig azt a tételt minősítjük többek között, ami 26% nedves sikér alatti, azaz a fehérjetartalma 10-11% körüli. Aki ismeri a takarmányozás alapjait az tudja, hogy a legalacsonyabb fehérje-igény is 14% körüli. Tehát oda még magasabb fehérje-tartalmú (mint a sütőiparnak), esetleg terülékeny sikérű búza való, de nem a jelenleg 80%-ban GMO szójaszármazékok. A kalászos gabona nemesítése terén világszerte a XIX. század végére kialakított néhány tucat közönséges búzafajta kombinációiból nyerik döntő mértékben a legújabb korunk újabb és újabb fajtáit (keresztezések). Azonban a genetikai háttér nem bővült, hanem csökkent. Gyakorlatilag „túltenyésztettek”, megszűnt az ökológiai alkalmazkodóképesség. Ebből adódik, hogy a búzatermesztés az EU-ban legtöbbször csak úgy kifizetődő – még a nagy termésátlagnál is –, ha a termesztési támogatásokat és egyebeket hozzárendelik, vagy alkalmazzák az intervenciós felvásárlásokat. Mind az amerikai, mind az európai minősítési rendszerek a búzát csak az élelmiszeripari felhasználás oldaláról közelítik meg. Mindezt azért, mert a XX. század eleje-közepéig a búza lényegében a kenyér- és tésztakészítést szolgálta. (Az árpa jelentette döntően a fő takarmányt, ezért is terjedtek el a XX. század elején az árpára alapozott takarmányszámítási modellek.) A búza sokkal többet tud és tartalmaz, mint amennyit a jelenlegi gyakorló világ ismer, csak keresni kell – és megtalálni – a különböző felhasználási céloknak leginkább megfelelő természetes úton létrejött genetikai alapokat. Nyugat-Európába történő kivitel céljából irányváltásnak tekinthetnénk a Pannon búzaprogram 'prémium' részét, azonban a prémium minőséget a jelenleg legjobbnak tartott magyar közönséges búza fajtákkal is a kedvezőtlen évjáratokban csak kivételesen és kevés helyen érték el úgy, hogy ehhez minimum 120-140 kg/ha N hatóanyag is kellett. Tehát a prémiumot csak nagy költségek árán tudják megvalósítani, ha kedvező a termőhely, szakszerű az agrotechnika és az időjárás is legalább átlagos. Ezért is haldoklik a program folyamatosan, már a meghirdetésétől kezdve. Azaz Nyugat-Európának még mindig olcsóbb lesz az amerikai, orosz, ukrán minőségi búza. Az ilyen piachoz, a speciális minőséghez társulni kell viszonylag elfogadható árnak és sok-sok ezer tonna mennyiségnek is! Így a magyar búzatermesztés az átlagos időjárásnál továbbra sem lehet piacorientált, az export továbbra is a belpiaci feleslegek levezetésére fog szolgálni.
Mi tehát az igazi megoldás?
Meg kell/kellene találni korunk felhasználási igényeinek – kenyér (kelt, lepény)-, tészta-, keksz-ostyabúzák, takarmánybúza, biomassza, bioalkohol stb. céljára való búzák – leginkább megfelelő biológiai alapokat. Ezután ki kell jelölni a kiindulási alapot jelentő fajtát, hogy a felhasználási cél szerinti meghatározott minőség ezen minőséget reprezentáló fajtához kötődjön (ami egészen más mint az UPOV/DUS által igényelt referencia/standard fajta). Ezt a rendszert az élelmiszeripar területén Kanada már évtizedek óta gyakorolja: benchmark procedure; fajtái pl. a jelenleg is alkalmazott Marquis (a Bánkuti 1201-es egyik szülője), Glenlea, a durum Hercules. Az utóbbi években a módszert lényegében Ausztrália is átvette (pl.: a Wanton és Udon noodle jelleghez). Ha mindezek már megvannak, akkor jöhet a hosszútávra szóló stratégia, mely a szereplőket közel azonos érdekek mentén állítja csatasorba.
