Novumbúza, a csépelhető tönköly (1. rész)

Agrárgazdasági helyzetelemzés

Ma már a sok nehézséget elszenvedő mezőgazdaságból és élelmiszeriparból élők arra várnak, hogy a termelés a lehető legrövidebb időn belül ismét kedvező irányba forduljon. Legfontosabb feladat tehát a kor igényekhez (Ki határozza meg? Fogyasztók, józan ész, tudomány, média, politika, multi érdekek stb.?) és elvárásaihoz igazodó, biztonságos, a termelők részére is jövedelmező és kiszámítható gabonatermelés, állattenyésztés és alternatív növénytermesztés kialakítása. Mégis…

A növénytermelési termékek magas felvásárlási árainak ellenére tovább nőtt a mezőgazdaság kiszolgáltatottsága (15-40% input árnövekedések stb.). A világ élelmiszerkereskedelme 2001-2007 között 70%-al nőtt, miközben a termelés ezen idő alatt csak 15%-al haladta meg a korábbi mennyiséget! Mi meg eközben nem tudtunk mit kezdeni a gabona feleslegeinkkel (messze esünk a szállítási útvonalaktól és drága az önköltség). Tehát nem érvényesült – csak 2007-ben – a keresleti piac hatása. Így a jelenlegi állapotokra nem építhetünk, ugyanis a bioüzemanyagok felfutásának trendje is (pl.: Kína) megtorpanni látszik.

A világ „fejlettebb régióiban” és nálunk is a gabonára épülő élelmiszer-ipar lényegében évtizedek óta változatlan felfogással és felállásban működik.

Az agrárjavak legfontosabbika az élelmiszer, mely elsődleges szükségletek kielégítésére szolgál. Ezért az egészséges táplálék szűkös volta szigorúan korlátozott ideig viselhető el. A kereslet kielégítése nem helyettesíthető más fogyasztói cikkel, több ipari jószággal vagy egyéb szórakoztató szolgáltatással.

Az élelmiszertermelés- és ellátás alakítására való törekvés nemzedékek és országok programja volt és kell, hogy maradjon ma is.

Az agrárjavak előállítása nem oldható meg a Föld egyik vagy másik, illetve néhány pontjára szűkítve (mint ahogy a WTO-ban egyes kis népsűrűségű, de nagy területű országok képviselői gondolják), hiszen a világ lakosságának döntő része ma is közvetlenül részt vesz a termelésben, amelyen az mit sem változtat, hogy több technika áramlik a rurális térségekbe. (Néhány országra szűkített termelés jelenkorunkban az emberiség legnagyobb népvándorlását generálná!)

A 70-es években a Római Klub ezredfordulóra szóló előrejelzéseiből szinte semmi nem valósult meg. Az éhezők és hiányos táplálkozásban szenvedők száma egyre gyarapszik, az emberi környezet állapota romlik, az élővilág pusztul. Az éhezés kizárólag a közigazgatás bűneinek vagy maguknak a törvényeknek rovására írható; az élelem volumenben elegendő, a nyugati világ pocsékolása 40%, az elosztása több mint rossz!

A kereskedelem szabadságára szükség van, de csak addig, míg az embertelen kapzsiság nem kezd visszaélni vele. (A szójaimportban a GM eredetű termékek dominálnak, hiszen a világon a szója területeinek 65-70%-án már géntechnológiával előállított fajtákat használnak.)

Téves nézet az, hogy a tudomány és a tudományos kutatás érdekeit ugyanúgy kell figyelembe venni, mint a lakosság vagy az agrárvertikum együttes érdekeit.

E negatívumoknak tekinthető globális tendenciák jelentős része szűkebb környezetünkben is érezteti hatását. Hiába jelennek meg az elmozdulást illetően újabb és újabb koncepciók, irányelvek, ha nincs mögöttük cselekvő akarat. Azért nincs cselekvő akarat, mert az óhajokhoz – a jelenlegi tudomány szintjén (a GMO téves megközelítés) – nem társítható semmi olyan konkrét adat, tény, átütő erővel bíró gazdasági újdonság, ami bizonyíthatóan célszerűbb és jobb az ismerttől, így kihathat az agrárgazdaság alapjaira.

Mindez azt jelenti, hogy nem volt és nincs publikált információ arról, hogy amit az ország agrárgazdasága végez, azt konkrétan hogyan lehetne hatékonyabban (szép szó?!), lényegében 15-30%-al olcsóbban megvalósítani. Lehetne-e a gabonatermelést 20-30%-al, az élőhús-előállítás költségeit 15-20%-al csökkenteni stb.?

Az újdonság lényegében nem is új, ősrégi. Ahogy előző írásaimban is volt róla szó: novum búza (Triticum speltivum), a csépelhető tönköly.

Hasonló módon alakult ki, mint az ausztrálok egész Ázsiát elárasztó puha-fehér szemű tésztabúzája – (ANW=Australian Noodle White) – amihez rendkívül pozitív marketing eszközöket társítottak. (Az ANW-t az aestívum búza pontmutációiból hozták létre, a novum pedig a spelta makro- és pontmutációiból származik.)

Közérthetően a búzák evolúciójáról

Ahhoz, hogy a novum búza kialakulását megérthessük, tekintsünk át, néhány tízezer évet. A régészeti leletek egyöntetűen azt bizonyítják, hogy a búza őshazája (géncentruma) a „termékeny félhold” karéjára tehető. Ez a terület a Földközi-tenger keleti medencéjétől (Törökország délnyugati része, Libanon és Szíria északi területei) a Toros hegység alatti vidékeken keresztül a Van-tó környékén délre hajolva a Tigris középső szakaszához irányul. Itt alakultak ki az egyszemű vadbúzák (monococcumok), melyeknek több faja létezik, így mindegyik más-más örökítő anyagot (genom) tartalmaz. Helytálló feltételezések szerint ezek közül először kettő faj kereszteződött és létrejött a kétszemű tönke (dicoccum). Közben az idő telt, emberi beavatkozás még sehol.

A természet rájött arra, hogy az egyszerű genomegyesítés (A+B=AB) nem eredményez hosszú távú fennmaradást, így kitalálta az akkor még nem nevesített ploidizációt, azaz az azonos genomokat sokszorozta, majd ezeket egyesítette (AA+BB=AABB). Ennek az eredménye lett az igazi vad tönke. Az évezredek teltek és a kereszteződésekbe belépett egy harmadik egyszemű vadbúza is, mely a D genomot hordozta. Ez is ploidizálódott, majd kereszteződött a vadtönkével, így létrejött a hexaploid speltoides csoport (AABBDD). Ennek természetesen az evolúció-genetika törvényei szerinti első képviselője a spelta (tönköly) faj volt.

A vad tönke és a spelta külön-külön is életképes maradt, így történhetett, hogy az időközben megjelent kőkorszaki ember étrendjében szerepeltek. A tönköly=pelyvás búza használatáról régebbi leletek (i.e. 10-12 ezer év) tanúskodnak, mint a tönkéről. Ugyanis a tönke már akkor is a szárazabb klíma növénye lett (kevésbé emberjárta területek). A vadtönkéből emberi közreműködéssel lett termesztett dicoccum, ebből származik a jelenkorunk durumja is.

A tönkölyös spelta termesztésére a letelepedésekkel egyidőben vállalkozott a neolitikumi ember (addig csak gyűjtötte, fogyasztotta). Néhány évezred elteltével észrevette a speltában előforduló mutációkat ( mely az élővilágban mindig létezik), főleg a csépelhetővé vált (az ő esetében a tenyérben könnyen kidörzsölhető) alakokat. Az i.e. 6-8 ezerből származó leletek már azt is igazolják, hogy az akkori ember étrendjében együtt található a pelyvás és csupasz búza. Mivel a csépelhetővé vált formákkal könnyebben tudott boldogulni egyre jobban előnyben részesítette. A zordabb és igénytelenebb környezetben pedig a speltát szaporította.

Európában a jégtakaró kezdett északra visszahúzódni, a sokasodó emberiség pedig kénytelen volt újabb helyekre is vándorolni. Vitték magukkal a búzákat (meg az árpát is). Ahol letelepedtek ott a búzák alkalmazkodtak – amelyek tudtak – az új környezethez, így alakultak ki ókorra a tájváltozatok. Viszont a neolitikumi ember a mutált tönkölyformákból csak azokat tudta kiválogatni, amelyek akkor könnyen csépelhetők lettek.

Így a mai közönséges búza nem más, mint az ősi időkben mutálódott és csépelhetővé vált spelta néhány alakjának évezredek alatt elterjedt, majd egymással is kereszteződött változatainak származéksora.

Ha időközben volt is – mert volt – a tönkölyök között újabb mutáció, azt már a későbbi nemzedékek figyelmen kívül hagyták, mert akkorra lényegesen több csépelhető változatot termesztettek. A tönkölyös forma dominánsan öröklődik, a mutációk csak nagy odafigyeléssel és kereséssel vehetők észre. A csépelhetők közül már nem hasad ki tönköly.

Újkorra (mikor a tudomány éledezni kezdett) a spelta termesztése a nehezebb kezelhetőség miatt erősen visszaesett. Ki vette volna észre a változásokat?

Az ókorra kialakult búzaváltozatok beltartalma az újkor közepéig (1800-as évek) még jó volt (feltételezhetően 13-16% nyersfehérje-tartalom); innen ered a mondás, hogy „kenyéren és vízen” is megél az ember (természetesen csak teljes őrlésű liszteket alkalmaztak).

A 3-5 ezer évet megélt tájváltozatok azonban fokozatosan szembekerültek újabb, már emberi kihívásokkal is (népességrobbanás, gépesítési igény, gombabetegségek stb.). Ezért a 19. század végén váltani kellett.

Az addigra kialakult tudományos világ elfelejtette az ősibb vonalakat, az ismertté vált mendeli tézisek alapján a keresztezésekhez nyúlt; azaz a több földrészen alkalmazkodni tudó aestívum genotípusait vegyítette össze. E tevékenység legjobban USA-nak és Kanadának sikerült, annyira, hogy jelenleg is ott található nemzetközileg elismerten a fehérjetartalmában és keménységében legjobb közönséges búza.

Azóta is a kalászos gabona nemesítése terén világszerte a 19. század végére kialakított néhány tucat fajta kombinációiból nyerik döntő mértékben a legújabb korunk újabb és újabb fajtáit.

Azóta a genetikai háttér nem bővült, hanem csökkent! Genetikailag „túltenyésztettek”, megszűnt az ökológiai alkalmazkodóképesség. Ebből adódik, hogy a búzatermesztés az EU-ban legtöbbször csak úgy kifizetődő, ha mindent megadnak a növénynek (sokszor még akkor sem) igényei szerint. Ezért a búza önmagától a természetben már életképtelen, következmény: különböző évjáratokban „érthetetlen” módon változik a beltartalom, a mennyiség, jövedelmezővé legtöbbször csak akkor válhat, ha a termesztési támogatásokat és egyebeket hozzárendelik.

Közelmúltunk és jelenünk búzatermesztési paradigmája

A nyugati világban (Európa, Észak-Amerika) a búzák fejlődésére lényegében három klíma gyakorol hatást:

• kontinentális,

• atlanti,

• hideg kontinentális.

A kontinentális döntően a Kárpát-medencére, a Kelet-európai síkság déli területeire és USA középső részeire vonatkozik.

Az atlanti Nyugat-Európára terjed ki, kismértékben az Appaleche-től keletre, (bár ott megszűnt a búzatermelés).

A hideg kontinentális területek lefedik Kelet-Dél-Nyugat Kanadát, USA északi államait és Oroszország európai részének középső övét.

Az amerikai búzatermesztés lényegesen eltér az európaitól. Alapelve: elég 3-3,5 t/ha átlagtermés, a minőség mindig legyen kiváló (lényegében az is), kevés a ráfordítás, ebből adódóan a termelési költség 25-30%al olcsóbb a magyarnál. Sokkal lassúbb a fajtarotáció és lényegesen kevesebb fajtával foglalkoznak, mint Európában. A búzák fehérjetartalma 13-15,50% közötti, nedves sikértartalom 32-38%, döntő részük kemény, tavaszi. Önellátás és exportorientáltság. Jelenleg a világ legjobb kereskedelmi búzaosztálya a CWES (Canada Western Extra Strong Red Spring) = nyugat-kanadai tavaszi vörös-kemény.

Az európai búzatermesztés három irányzatú:

• nyugat-európai – lényeg a sűrű tőállomány, sok műtrágya és növényvédőszer alkalmazása, gyakori fajtaváltás, ebből adódóan drága termelés, magas termésátlag (6-8 t/ha) és gyenge minőség (10-11% fehérjetartalom, még takarmánynak is alig való, döntően puhaszemű). Ezért kell a takarmány-alapba a 80%-ban génmanipulált szója, kukoricaglutén, argentin napraforgó dara, szárított gabonamoslék (DDGS), mindez a tengerentúlról. Importorientáltság.

• magyarországi – továbbra is lényeg a sűrű állomány, elég sok műtrágya és növény- védőszer, okszerűtlen földművelés, helytelen vetésforgók, gyakori fajtaváltás, sok fajta → elég drága termelés, hullámzó termésátlag (3-5 t/ha), évjárattól és kevésbé fajtától függő jó-közép-gyenge minőség (11,5-14% fehérjetartalom). Önellátás és exportkényszer.

• balkáni, kelet-európai – középsűrű, vegyes tőállomány, kevés műtrágya és növény- védőszer alkalmazása, elég lassú fajta rotáció, viszonylag kevés fajta, olcsó termelés és gyenge termésátlag (1,5-2,50 t/ha), igénytelen gazdálkodási szint, jó-közepes minőség. Lényegében önellátás, évjárattól függő export vagy import.

Megállapítható, hogy a hiányos búzaismeretek miatt a paradigmák közel sem egyformák.

Magyarország alapjában a nyugat-európai utat próbálja követni (azaz „intenzív” gazdálkodást folytatna), viszont az egyre sűrűsödő szélsőséges időjárási hatásokat a jelenlegi gyakorlatával nem tudja kiküszöbölni.

Ez a kiegyensúlyozatlan és megbízhatatlan termésszint, valamint a hektikus árviszonyok eredményezik döntően a hazai állattenyésztés mélyrepülését.

Pedig a takarmányt a helyes gazdálkodási gyakorlatot követve „bőrében” kellene értékesíteni a hozzáadott érték szabályai szerint. Elfelejtettük, hogy a kalászosok az emberi és állati táplálék alapjai.

Csak a malom- és sütőipar igényeire koncentrálunk, ami már egyáltalán nem az egészséges élelmiszer előállítását célozza (lásd a rendkívül sok adalék felhasználását, valamint a termelés során alkalmazott kemikáliák mennyiségét), takarmánybúzának pedig azt minősítjük, ami 26% nedvessikér alatti, azaz a fehérjetartalma 11% körüli. Aki ismeri a takarmányozás alapjait az tudja, hogy a legalacsonyabb fehérje-igény is 15% körüli. Tehát oda is a magas fehérjetartalmú, esetleg terülékeny sikérű puhaszemű búza való, de nem a 80%-ban génmanipulált szója.

A búza ezer arca 2. részében közre adtam egy táblázatot, mely után megállapítható, hogy az újabb és újabb fajták köztermesztésben történő kipróbálása, valamint a 8-12 évre leszűkített fajtaváltás egyáltalán nem a minőség, a fogyasztói igények, az egészséges táplálék kielégítését szolgálja (bárhogy is kommunikálják), hanem a túlpörgetett piacszerzési küzdelem és a nem mindig racionális marketingtevékenység egyre sűrűsödő vadhajtásai. Továbbra sem tudják tolerálni az időjárási anomáliákat. Minél intenzívebb a kemikáliák használata, annál gyengébb a termék élettani hatása. A nyersfehérje-átalakítás hatékonysága a régi 74-75%-ról lecsökkent 55-65%-ra. A környezetbarát módom termesztett novum esetén ez a szám 90-94% közötti.

Az élelmiszer és takarmányjellegű igények kielégítésén kívül előtérbe kerültek az energiaellátás gondjai is, melyek a helyzetet csak súlyosbították. Az aestivumon belül egyáltalán nem állnak rendelkezésre még fajtajelöltek sem az állattenyésztés és ipar számára. Ezért zajlik a mg.-i termékeknél újraárazás, felértékelődés a megújuló energia jövője szempontjából, azért van az előre jelzettnél sokkal nagyobb verseny kialakulóban az alapanyagokért az energetikai és élelmiszer célú mg.-i termékek között.

Folyatatása következik...

#photo