A búza ezer arca - Nil novum sub sole (1. rész)

Az igen bonyolult és túlzottan mesterséges – ebből fakadóan egészségtelen – épített gazdasági környezetünk valamint a rendkívül szennyezett élelmiszerek fogyasztása felelős az egyre szaporodó krónikus megbetegedésekért. Azért, hogy nő az allergiások, a gyulladásosok és hurutosok száma; a gyógyíthatatlannak tartott ízületi- és bőrbetegségek sokasodnak, a nőgyógyászati, urológiai nyavalyák előfordulása egyre aggasztóbb, már fiatal korban is jelentkeznek az autóimmun betegségek.

Az emberiség azon vágya, hogy egy növényen belül harmonikusan rendelkezésre álljon szinte minden létfontosságú és egészséges tápanyag (= funkcionális élelmiszer: fehérje, szénhidrát, zsír, rost, immunanyagok, vitaminok jelentős része) a szervezet szükségleteinek megfelelően, a harmadik évezredre újra megvalósult.

Létezett az ősidőkben, az ókorban, talán még a középkorban is, csak az újkort követő népességrobbanás következtében, valamint a szakmai rövidlátás miatt is fokozatosan figyelmen kívül hagytuk.

A búza nemzetség fajai adták, adják és adni is fogják az emberiség legfontosabb alaptáplálékát (kiegészítve rizzsel a monszunos vidékeken), valamint a takarmányok jelentős arányát. E nagy népszerűség oka, hogy viszonylag egyensúlyban van a fehérje- és szénhidrát- tartalom. Fajonként azonban jelentős eltérések tapasztalhatók. A közönséges búza a gyengébb élettani hatásúak közé tartozik.

A búzák jól alkalmazkodtak a mérsékelt égövhöz – innen is származnak – ahol a népesség zöme található.

Történeti áttekintés

Időszámítás előtt 8-10 ezer évvel ezelőtt Kis-Ázsiában jelent meg a neolitikumi ember étrendjében a tönköly, azaz csépelhetetlen, pelyvás búza. Ennek nagyobb volt a magmérete, mint a többi ősbúzának ezért lett közkedvelt. Újabb 2-3 ezer év múlva már csupasz változatú búzákat is fogyasztott az akkori ember. Erre az időszakra tehető a letelepedés, a földművelés kezdete, azaz az őskori ember alkalmazta a mesterséges szelekciót, vagyis a mutált tönkölyformákat (amelyek csépelhetők lettek) módszeresen továbbszaporította. I. e. 3-4 ezer évvel ezelőtt már a mai Magyarország területén is megtalálható volt a tönköly és a csupasz búza vegyesen.

A búza a vándorló és kezdeti kereskedelemmel foglalkozó emberek tevékenységével került egyre északabbra, ahogy a benépesülés történt. Így i.e. 2-3 ezer évvel ezelőttről már a mai Svájc, Ausztria és Németország déli területén talált ásatási nyomok tanúskodnak a tönkölyös spelta termesztéséről.

Az ókorban és középkorban az addigra elterjedt fajok alkalmazkodni tudó tájváltozatai voltak több száz éven keresztül az emberiség jelentős részének a fő táplálékai.

A 19. század közepe óta lényegében csak a szokvány étkezésit ismerjük, nemzetközi szinten a 20. században kezdett terjedni a durum, majd az 1990-es évek közepétől a tönkölyös spelta, mint ősibb búza próbál újra – kevés sikerrel – gyökeret ereszteni.

Miért felejtődött el a régi korok búzája?

A 19. században az európai és USA-beli lakosság az ipari forradalom hatására demográfiai robbanáson ment keresztül. Az addig termesztett közönséges búza tájváltozatok produktuma nem tudta követni a kor kívánalmait. Elkezdődtek a már tudományosnak nevezhető nemesítések, tulajdonképpen a mesterséges szelekció és keresztezések (ismertté váltak a Mendeli tézisek).

Az első nemesítési körbe tartozó aestivum fajták minősége elég jó volt (14-15% ny. fehérje), a korabeli termésátlagokat 20-40%-al meghaladták. Csupasz változatúak, rövidebb szárúak voltak, így az új (kezdődő gépesítés) igényeknek eleget tettek. Közel 50-60 évig szolgálták az emberiséget, ám a kórokozók előretörésével a 20. sz. első évtizedeiben váltani kellett.

Viszont a tudományos világ addigra elfelejtette az ősibb vonalakat és újból a keresztezés módszeréhez nyúlt; azaz a több földrészen alkalmazkodni tudó aestivum genotípusait vegyítette össze. E tevékenység legjobban USA-nak és Kanadának sikerült, annyira, hogy jelenleg is ott található a kenyérnek való legjobb közönséges búza.

Magyarországon az 1950-es években még a jó minőségű szálkás, de elég gyenge szárú Bánkúti, Fleichmann, Fertődi fajták voltak elterjedve. Közben eljutott hozzánk is a Liebig-féle tápanyag-minimum törvény híre, így megindult a műtrágyázás és növényvédelem. Ezek az említett fajták a technológiai újításnak kevésbé feleltek meg. Ezért megjelent az alacsonyabb szárú, közepes minőségű, jó tápanyag reakciójú szovjet Bezosztaja és társai, majd a még alacsonyabb takarmányminőségű, kimondottan műtrágyázásra kifejlesztett olasz Libellula, San Pastore.

Az útkeresés tovább folytatódott és megjelentek a jugoszláv Rana változatai. Ezek a fajták képesek voltak nagyadagú műtrágyázás és intenzív növényvédelem mellett 6-8 t/ha üzemi termésre. Közben a talajainkat tönkre tettük (kukorica monokultúrával is), elfelejtettük a szervestrágyázást – bár mindig tanították – megszűnt a talajélet, a vizek elkezdtek nitrátosodni.

„Szerencsére”(?) az élet közbeszólt! A világ hirtelen rájött a kőolaj véges voltára, így exponenciálisan növekedni kezdtek az energiahordozók árai, melyek természetesen kihatottak a mg-i termények előállítási költségeire.

Mondhatjuk azt is, hogy a természet visszaveszi amit elvettek tőle, ezért jobb, ha mi adjuk vissza! Az egyensúly elve alapján kell biztosítani a környezettudatosságot.

Ez a visszaadás a nagyon szerény mértékben jelentkező kemikáliák csökkentését jelentette. Közben 1989-ben sokirányú fordulat következett be. A vészesen csökkenő ráfordítások eredményeként a kalászosok termésátlaga is zuhanni kezdett. Miért? Az alkalmazott fajták csak műtrágyázás és növényvédelem mellett voltak képesek teremni és elfogadható minőséget mutatni. Genotípusra már túltenyésztettek voltak, megszűnt az ökológiai alkalmazkodóképességük.

Az 1990-es évek közepétől-végétől megjelenő új magyar fajták egy kicsit jobb minőségűek az elmúlt évtizedekhez képest, van egy-két alkalmazkodni tudó fajta is, de az előállítás költsége még mindig 30-40 %-al magasabb az amerikaitól, és annak minőségét sem éri el.

Miért nem veszik a magyar búzát kiszámítható módon, úgy mint régen? Miért rapszodikus a jó ár elérhetősége, a kereslet és kínálat viszonylatában? Kivétel a 2003-as és 2007-es év. Mert nem gazdaságos, drága! USA-, Kanada-, Ausztrália – Argentínának elég a 3 t/ha körüli átlagtermés, mégis gazdaságos, sőt még minőségre is van olyan, mint a magyar, az egyéb nyugat-európai búzákról nem is beszélve.

Nyugat-Európa hiába termel sok búzát, gyenge a minősége, a fehérjetartalma 10-12%, még takarmánynak is alig való. Ezért kell az európai takarmányba a 80%-ban génmanipulált szója, kukorica, argentin napraforgó dara, szárított gabonamoslék (DDGS), mindezek a tengerentúlról.

Ha sok a búza alacsony az ára, ez baj. Ha kevés a termés túl magas az ára (mint jelenleg), ez is baj, főleg az állattartásban. Ez a kiegyensúlyozatlan és megbízhatatlan termésszint eredményezi döntően a hazai állattenyésztés mélyrepülését.

Az időjárás anomáliáit, a gyengébb termőhelyi adottságokat a termesztői gyakorlat paradigma-váltás (az eddig jónak tartott termesztéstechnológia) nélkül nem tudja kiküszöbölni.

Magyarország földje jóval több élelmiszer-alapanyagot termelhet, mint amennyi a lakóinak táplálásához szükséges (25-30 millió embernek), következésképpen a jelenlegi problémákat mesterségesen idézték elő!

Így a gabonatermesztés válsághelyzetben volt és van mind nálunk, mind Európa többi országában. Az EU mezőgazdaságának irányítása még nem találta meg (vagy nem is akarja) a megfelelő választ az USA-tól történő leszakadás ellensúlyozására.

Röviden a GMO-ról

A tudomány, a növénynemesítés világszerte próbálkozott és próbálkozik nem csak evolúciós úton történő (irányított mutációk, besugárzások, anthera-kutatások, génmanipulációk stb.) olyan növények előállításával, melyek leginkább megfelelnének élettani igényeinknek. Ám az ember közelmúlti és jelenlegi módszereinek jelentős része (főleg a géntechnika) figyelmen kívül hagyja az ökoszisztémát, így az élővilág törvényszerűségeinek nem felelhet meg, következésképpen nem is eredményezhet számottevő sikert.

Egyedül, csak és kizárólag az ipari célú – abból is azok, melyek nem kerülnek a táplálékláncba – (biodiesel, bioetanol, pamut, tüzelőalap stb.) felhasználás esetén lehet létjogosultsága, de csakúgy, ha a termesztés során a környezet szennyezése (pl. pollenszóródás, keveredés stb.) 100%-ban kiküszöbölhető. Azaz a technológiát maradéktalanul be kellene tartani (úgy mint a vegyszerek, gyógyszerek gyártásánál, atomerőművek üzemeltetésénél stb.).

Ennél veszélyesebb üzem az élővilág számára jelenleg nincs! Ugyanis reprodukálni képes önmagát! Az élet állandóan növekedni, sokasodni akar. Csak az alkalomra és nem a stimulusra vár, hogy ezt megtegye.

Miért is kell a GMO?

Az olyan transzgénikus növények esetében, melyekben a befogadóval még nemzetségbeli kapcsolatban sincs a beültetett új genetikai anyag, tökéletesen evolúcióellenes technológia. Csak a kiagyalóik üzleti érdekeit szolgálja, alátámasztva intellektuális, de mégis áltudományos érveléssel. Hol van legtöbb GMO-termesztés? USA-ban, Brazíliában és Argentínában. Ezen országok hatalmasak, a népsűrűségük kevés (USA-ban 35 fő/km2, Brazíliában és Argentínában 15-20 fő). És mennyi az EU-közösségben? Kb. 150 fő/km2. Azaz közel tízszer annyian élünk itt, tehát az ottani káros hatások nálunk sokkal gyorsabban és erőteljesebben fognak megnyilvánulni!

Ezen növények génkészlete már vészesen beszűkült, következmény, hogy mégis többe kerül az előállításuk, 6-8 éven belül rezisztens kórokozók és kártevők jelentek meg, az ígért pozitív hatások nem igazolódtak be. A 8-10 év óta GMO-t termelők menekülnének – ha tudnának – az ilyen növények termesztésétől.

Álljon itt néhány alapigazság:

• A kutatás szabadsága mellett sem lehet annak megfordíthatatlan következményeit – korlátozások nélkül – a társadalomra és az élővilágra zúdítani.

• A liberalizmusra, a kereskedelem szabadságára szükség van, de csak addig, míg az embertelen kapzsiság nem kezd visszaélni vele.

• A tudomány nem képes arra, hogy megtanítsa nekünk mi a helyes, ezért nem képes boldoggá tenni.

• Csak az élő anyag közvetlen és közeli megfigyelése vezethet kulcsfontosságú eredményekre, de…

• Az analízis, a részletek számtani összessége az élő szervezetben sokszor még köszönő viszonyban sincs az egész lényegével.

• A biológiai tudatlanságunk mélysége az élet lényegével kapcsolatban megrázó, ezért…

• Gyerekes naivság azt remélni, hogy megjavíthatunk, netalán létrehozhatunk jobb szervezeteket, amiknek szerkezetét és főleg működését nem értjük.

A klasszikus nemesítési módokon előállított fajták biológiai potenciáljának csak 30-40%-át, a legjobb termelők is max. 50%-át használják ki. Először itt kellene a megoldásokat keresnünk.

Elfelejtettük, hogy a természet (sok évezredes ideje volt erre) minden nagyobb geológiai területen és éghajlati övben létrehozta az oda illő növényi diverzitást megfelelő beltartalommal az ott élő magasabb rendű élőlények (emlősök, ember) számára. Ezek a növények jelenleg is fokozatosan alakulnak, változnak, csak észre kellene vennünk!

Hiszen az élet azonos, véges számú alapelvre épül. Legelső a szerveződés. Nem véletlen az evolúciós folyamat.

A szerveződés alatt az értjük, hogy amikor kettő vagy több részfolyamat eggyé válik; valami új születik, aminek minősége nem egyenlő a részfolyamatok minőségének összességével és egyáltalán nem értelmezhető pusztán e minőségek ismerete alapján. Így analízissel nem érthető meg a szintézisként létrejött szerveződés.

A biológiai jelenségek nagymértékben a finomabb, a klasszikus kémia és biokémia számára ismeretlen dimenziókban (kvantum-biofizika) végbemenő változások kifejeződése. A géntechnológiának még csak a kőkorszakába vagyunk. Ezért kicsi a remény, hogy a közeljövőben az olyan óriásmolekulák kölcsönhatásait, mint a fehérjék és nukleinsavak elemezni tudjuk. A feltérképezett gének az örökítőanyag vázát (csontrendszerét) adják, de ismerjük-e lényegüket? A csontrendszer alapján meg tudjuk fejteni, hogy az emberi szervezet hogyan működik? Ugye nem! Ismerni kellene a működés lényegét, az energia-átalakítás folyamatát. Ez a DNS-ben pedig az elektronok mozgásán és kölcsönhatásán alapul.

Az újabb és újabb fajták (nem GMO) köztermesztésben történő kipróbálása, valamint a 8-12 évre leszűkült fajtaváltás egyáltalán nem a minőség, a fogyasztói igények, az egészséges táplálék kielégítését szolgálják, hanem a túlpörgetett piacszerzési küzdelem és a nem mindig racionális marketing tevékenység egyre sűrűsödő vadhajtásai. Továbbra sem tudják tolerálni az időjárás szélsőségeit. Minél intenzívebb a kemikáliák használata, annál gyengébb a termék élettani hatása. A nyersfehérje-átalakítás hatékonysága a régi 70-75%-ról lecsökkent 55-65%-ra. A környezetbarát módon termesztett tönkölyök esetén ez a szám 85-90% közötti.

Az élelmiszer jellegű igények kielégítésén kívül előtérbe kerültek az energia ellátás gondjai is, melyek a helyzetet csak súlyosbították.

Hiába zajlik a mg.-i termékeknél újraárazás, felértékelődés a megújuló energia jövője szempontjából, az előre jelzettnél sajnos sokkal nagyobb verseny van kialakulóban az alapanyagokért az energetikai és élelmiszer célú mg.-i termékek között. (Érdemes Kínára figyelni: bár náluk van a legtöbb pénz, mégis leállították a bioetanol beruházásokat, hogy élelem és takarmány legyen; az élelem fontosabb, mint az üzemanyag összetétele. Az élelem az elsődleges stratégiai cikk!)

Mindezen feszítő feladatok megoldása érdekében új utakon kell elindulni, amelyen még senki nem előzött meg. Nem elég felismerni a bajokat – ez nem is olyan nehéz, ha kellő belátással rendelkezünk – sokkal fontosabb orvosolni azokat, s ez már nehezebb.

Az eddig felvázolt negatív hatások arra késztettek, hogy új utakat keressek a gabonatermesztési gyakorlat megreformálására. Rájöttem, hogy mind nálunk, mind külföldön a nemesítési stratégia (a GMO-t kivéve) az elmúlt 40-50 évben lényegében alig változott. A génbankokban meglévő változatokból, fajtákból próbálnak összegyúrni valamit, valamilyen értékmérő vagy pszeudo értékmérő tulajdonságban egy kicsit jobbat (P5% = SzD5%).

Útkeresés közben – 1993-ban – megismerkedtem a speltával, magyarul a tönköllyel.

Feltűnt magas beltartalma, rendkívüli bokrosodása, igénytelensége, fagy- és szárazságtűrése, viszonylagos betegségtoleranciája, mint pozitív tulajdonságok.

Észrevettem a negatív jelzőket is: túlzott magasság, igen késői érés, csépelhetetlenség, betakarításkori kalásztörések stb. A hibák között lényegesnek tartottam a csépelhetetlenséget (ez a vetés egyenletességre is kihat), és a termésveszteséget. A negatívumokat a szűk piaci kereslet a minőség miatt némiképpen tolerálja. Viszont a fogyasztók többségéhez a magas végtermék-ár miatt nem juthat el. Ezért a közfogyasztás számára ismeretlen fog maradni. Tehát: „Az egészséges életmód csak a jómódúak kiváltsága?!” A harmadik évezredtől korántsem! Megtaláltam a tönköly csépelhető formáját, többek között a novum búzát!

Azonban tartsunk sorrendet, ne vágjunk a dolgok elébe.

Általában lehetetlen meggyőzni az éltesebb embereket akármilyen új dolog felől. Az ember cselekedeteit azon értékrendszer határozza meg, amelyet fiatal kora alakított ki.

Ha valami merőben szokatlan és új dolog kerül előtérbe, annak befogadása két úton történhet:

Az egyik: a hallgatóság tagjai rendelkeznek minimális ismeretekkel, kellően intelligensek, ebből következően nyitottak a szűkebb és tágabb környezetükre. A csak intellektuális tudás ilyenkor nem elegendő (sokszor hátrányos).

A másik: a hit. Ha nem ismerjük még felszínesen sem a témát marad a hit, de nem a felvázoltakat illetően, hanem az előadó személye iránt, ha hozzáértőnek, meggyőzőnek és szuggesztívnek mutatkozik.

A jelenlegi gyakorlattól merőben eltérő, a fenntarthatóság követelményeit is szem előtt tartó stratégiai kérdéseket fogalmaztam meg a búza megújítását (nemesítését) illetően:

• Van-e lehetőség a jelenlegi 12-14% fehérjetartalomnál magasabbra?

• Van-e értelme csak a 2-5 mm/ó terülésre koncentrálni?

• Hogyan lehetséges a jelenlegi költségszintet 20-30%-al csökkenteni?

• Hogyan lehet elkerülni a kötelezőnek tűnő direkt műtrágyázást?

• Hogyan váltható ki a vegyszeres gyomirtás?

• Szükséges-e a megszokott 220-260 kg/ha-os vetőmagnorma?

• A növényvédelem szempontjából mi a legjobb megoldás?

• Vannak-e nagyon jól bokrosodó vonalak?

• Mi az optimális magasság az adott hasznosítás esetén?

• A biomassza-előállításnak van-e reális és főleg rentábilis alapja?

• Vannak-e olyan változatok, melyeknek aminosav-összetétele közelít az állati fehérjében lévő arányokhoz?

• A környezetszennyezés-mentesség, az élőhelyhez való dialektikus (ellentmondás és kölcsönhatás folyamata) viszony párosul-e legalább 4-5 t/ha produktivitással?

• Milyen hasznosítási irányoknak tud eleget tenni?

Talán igaznak fog a régi mondás bizonyulni? „Níl novum sub Sole.” Azaz: „Nincs új a Nap alatt”. Csak meg kell keresni. Ettől idegenkednek a nemesítői műhelyek. Hiába van a búzából begyűjtve a világon legalább 30000 változat, hogy ezek közül megállapíthassuk melyek viselkednek a jelenlegi környezetben legkedvezőbben és még minőségük is megfelelő, hatalmas munka véghezvinni. Csak egy vonalat végigelemezni – nem növényházban, fitotronban – természetes körülmények között legalábbis 10-15 év. Ezt bizony nehéz felvállalni, ettől idegenkednek, mert a nemesítők részeredményekben vannak érdekelve. Ez az elsődleges oka annak, hogy az Unióban a szükségesnél lényegesen több búzafajta található.

Folytatása következik...

#photo